Parentifikáció

Ha röviden akarnám megfogalmazni, akkor arról van szó, amikor a gyerek nem a korának megfelelő felelősségi szintet kapja. Például:
👉 gyakran ő hozza-viszi a testvérét óvodába/iskolába,
👉 főz, mos, takarít,
👉 vagy akár szerfüggő szülők helyett intézi a csekkbefizetést, a családi ügyeket.
👉 olyan funkciót lát el, ami nem a gyerek feladata (barát, társ)

Ide tartozik az is, amikor anya vagy apa baráti vagy partneri szerepbe emeli a gyerekét. Itt nem kell feltétlenül durva dolgokra gondolni – „elég” az is, ha a gyereket rendszeresen lelki szemetesládának használják, és vele beszélik meg például, hogy a másik szülő miért „hülye/alkalmatlan/félkegyelmű”… szerintük.

Képzeljük el azt a gyereket, aki azt hallja az egyik szülőjétől rendszeresen, hogy a másik szülője semmire sem jó. Micsoda belső konfliktus ez:
„De hát ő is a szülőm, őt is szeretem.”
„Szóljak vissza, hogy szerintem ez nem így van? De hát azt nem tehetem, mert akkor ezt a szülőmet bántom meg.”
„Kinek a pártjára álljak, hiszen mindkettőjükből vagyok.”

És akkor csak ül és hallgat és frusztrálódik. Rosszabb esetben vígasztalja a kifakadó szülőt…

Ha ez 7 éves kor alatt is téma, akkor a gyerek gyakran úgy érzi, miatta történik minden konfliktus. Ebben az életkorban ugyanis még természetes, hogy „ő a világ közepe”, és minden eseményt önmagához kapcsol. Ez nem egoizmus, hanem az agyi fejlődés sajátossága: az idegpályák csak később teszik lehetővé, hogy leválassza magát a külvilág történéseiről.

👉 Nem az a baj, ha a gyerek segít otthon, vagy ha megosztjuk vele, hogy nincs minden rendben.
👉 A baj ott kezdődik, ha ez tartós szereppé válik, és a gyerek felnőttszerepet vesz át, akár teljes szerepcsere történik. Ekkor parentifikálódik.

Coachingban is gyakran kiderül, hogy ez áll a hátterében azoknak a mondatoknak, mint például:
„Nem tudok nemet mondani.”
„Túl sok terhet cipelek.”
„Mindenki rám számít.”
„Mindent nekem kell megoldanom.”

Nem véletlen – hiszen gyerekként is ő volt a „megoldó ember”.

Persze, vannak pozitív hozadékai is: a parentifikált felnőttek gyakran rendkívül empatikusak, erősek, felelősségteljesek. Ugyanakkor kihívást jelent számukra, hogy megtanulják előtérbe helyezni saját szükségleteiket, segítséget kérni, vagy megtalálni az önazonosságukat.